A zágrábi érseki szeminárium antifonále-töredékének kottaképe feltűnő egyezést mutat azzal a két levéllel, amely a zágrábi ferences kolostor könyvtárában az A-V-179 és A-V-180 jelzetű őrzőköteteket borítja (lásd F 1105, F 1106), s amelyből feltehetően a zágrábi Városi Könyvtár R-454 jelzetű hordozójának (F 1113) gerincét erősítő csík is származik. Tartalmilag F 1118 a temporáléhoz tartozik, rajta a novemberi, a prófétai könyvekből vett olvasmányokhoz énekelt két responzórium, valamint az invitatórium részletével, ugyanabból a zsolozsmából való tehát, amelynek további responzóriumait F 1113 őrzi. Az egyezés bizonyosan nem véletlen: a kodikológiai és zenei paleográfiai vizsgálat minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy a két töredék (F 1113 és F 1118) ugyanabból az antifonáléból való, a fóliók feltehetően egymás után következtek a kódexben. A szanktorale-részek kiállítása néhány ponton eltér: ott következetes a custoshasználat, míg F 1118-ban csak a 3. sor végén mutatható ki. Kisebbek a hangfejek és 1–2 milliméterrel a kottaszisztémák is. Különbözik a climacusok rajzolata is: a pontok a temporále-töredékeken kissé rendezetlenül sorakoznak egymás alatt; a szanktorále notációja e tekintetben is gondosabb-hajlékonyabb.
Az őrzőkötet címlapján tulajdonosi bejegyzés áll: eszerint a könyv Vuchetich István, a neves kánonjogi doktor, zágrábi kanonok és csázmai prépost (1836-1894) birtokában volt.
A kötés körülményei homályba vesznek, de a többi zágrábi adat alapján joggal feltételezhetjük, hogy a műveletre egy helyi könyvkötő műhelyben került sor, s ahogy már korábban is láttuk, a kötéshez egy helyből származó, zágrábi rítusú antifonálét használtak fel. A notáció jellegzetességeit – nagy vonalakban – az F 1105 elemzésében mutattuk be, az újabb töredék esetében elsősorban a liturgikus-zenei tartalom kínált vizsgálnivalót. A zágrábi eredetet a másik két levél tanulmányozásakor az énekrend és -válogatás egyértelműen alátámasztotta. Jelenlegi fragmentumunk szerencsére szintén árulkodó zsolozsmarészt tartott fenn, jóllehet a temporáléban a provenienciajelző megoldások kevésbé látványosan mutatkoznak meg, mint a szentek zsolozsmáit őrző részben. A nyári-őszi évközi idő responzóriumsorozatainak élén álló némelyik invitatórium karakteresen eltér az egyes magyarországi liturgikus alhagyományokban. A központi esztergomi, valamint az erdélyi-váradi források többségében a közép-európai térség jellegzetes Laudabilem virum invitatóriuma szerepel a Historia Prophetarum responzóriumciklusának elején (vö. Dobszay László ed., Corpus Antiphonalium Officii Ecclesiarum Centralis Europae V/A Esztergom / Strigonium (Temporale), Budapest, MTA Zenetudományi Intézet, 2004, 228, 276; Kovács Andrea ed., Corpus Antiphonalium Officii Ecclesiarum Centralis Europae VII/A Transylvania-Várad (Temporale), Budapest, MTA Zenetudományi Intézet – Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Egyházzenei Kutatócsoport, 2010, 216). A zágrábi kódexek ezzel szemben túlnyomórészt a Regem Christum adoremus-t illesztik a sorozat élére (vö. Kovács Andrea ed., Corpus Antiphonalium Officii Ecclesiarum Centralis Europae CAO-ECE VI/A Kalocsa-Zagreb (Temporale), 120). Töredékünk is ez utóbbi megoldással él. Erről a sajátos invitatóriumválasztásról és a zágrábi kivételről lásd Gilányi Gabriella, „Laudabilem virum, Adaperiat Dominus cor. Egy virtuális invitatórium-széria az őszi zsolozsmákban”, in Sz. Farkas Márta (szerk.), Zenetudományi Dolgozatok 2006–2007, Budapest: MTA Zenetudományi Intézet, 27–40; Gilányi Gabriella, „Liturgical and Musical Properization of Mode 2 Invitatories in the Autumn Matins”. De musica disserenda IX (2014/1–2): 123–137. A fólió tetején egy antifóna utolsó hangjait és a hozzá tartozó 1. tónusú zsoltárdifferenciát betűzhetjük ki. Az antifónaszöveg végének -ael szótagja, valamint a tónus a Deus Israel végű Sustinuimus pacem antifónára utal, amely több zágrábi forrásban kerül a Magnificat-antifónák sorának legvégére, vö. Kovács Andrea ed., Corpus Antiphonalium Officii Ecclesiarum Centralis Europae VI/A Kalocsa-Zagreb (Temporale), Budapest, MTA Zenetudományi Intézet, 2008, 121, 156.
Gilányi Gabriella