A töredék egykori hordozókönyvének leírását lásd az MTA Könyvtárának online katalógusa (ALEPH) Régi könyvek – Ritka könyvek (RBK) állományában:
A kolligátumot Kolozsvárott köttették be, valószínűleg a Heltai-nyomdához tartozó könyvkötő műhelyben: a kötéshez az 1560–1570-es években helyben készült nyomtatványok nyomdai íveit használták fel makulatúrának.
Makulatúra: 1. (T 422/1) Antonio Bonfini: Historia inclyti Matthiae Hunnyadis. Kolozsvár, 1565. RMNY 209, 2 darab; 2. (T 422/2) Heltai Gáspár: Disputatio in causa sacrosanctae et semper benedictae Trinitatis. Kolozsvár, 1568. RMNY 256, 13 darab; 3. (T 422/3) Heltai Gáspár: Agenda, az az szentegyhazi chelekedetec, mellyeket követnec közenségesképpen a keresztyéni ministerec es lelkipásztoroc. Kolozsvár, 1559. RMNY 154, 2 darab; 4.(T 422/4) 3 összetartozó csík feltehetően egy 15. századi kelet-magyarországi graduáléból.
További töredékek ugyanebből az anyakódexből: (1) MNL OL F 15 Protocollum No. I. [1629–1638] palliuma, (2–3) Kolozsvári Akadémiai Könyvtár [Biblioteca Academiei Române – Filiala Cluj-Napoca] Régi Magyar Könyvtár-gyűjtemény C 218, C 55090 kötése; (4) MTA KIK Kézirattár és Régi Könyvek Gyűjteménye T 261. Mindezekről lásd: Hende Fanni, „Egy erdélyi antifonále provenienciájának kérdései”, in „Mestereknek gyengyének” Ünnepi kötet Madas Edit hetvenedik születésnapjára. Szerk. Hende Fanni, Kisdi Klára, Korondi Ágnes. Budapest, Országos Széchényi Könyvtár – Szent István Társulat, 2020, 79–91.
A fragmentumon Szent Vince január 22-i zsolozsmájából olvashatók részletek. A matutínum 3. nokturnusában a repetenda (Cuius) az Esztergomban e helyen szereplő Christi miles kezdetű responzóriumra utal. A harmadik responzórium a Gloriosus Dei amicus és annak Felici commercio kezdetű verzusa, majd a töredék tanúsága szerint a laudes első antifonája, az Assumptus ex eculeo következik. Ugyan a kelet-magyarországi hagyományterülethez tartozó Váradi breviáriumból (I-Rvat 8247) – egyedüli forrásként – dokumentálható a teljes Vince-zsolozsma, az nem egyezik a töredéken látottakkal: a matutínum utolsó két responzóriuma ott nem a Christi miles, hanem az Agnosce o Vincenti, majd a Gloriosus Dei athleta. Ismét esztergomi sorrendet látunk tehát a területileg közelebbinek tűnő Váraddal szemben.
A töredékekről felsejlő notációt Szendrei Janka a legkülönlegesebb magyar hangjelzések közé sorolta középkori notációkról szóló munkájában, felismerve kottázásukban a kalligrafikus 14. századi esztergomi notáció jegyeit, ugyanakkor a későbbi keletkezésre utaló tolltechnikát (az alábbi következtetések a teljes töredékcsoportra vonatkoznak). Szendrei ezt a hagyományőrző írást periférikusnak nevezi, és Erdélyt nevezi meg legvalószínűbb keletkezési helyeként, de kellően óvatos a meghatározást illetően (Szendrei Janka, Középkori hangjegyírások Magyarországon, Műhelytanulmányok a magyar zenetörténethez 4, MTA Zenetudományi Intézet, Budapest, 1983, 73). Javaslataival egyvbevág, amit a részletesebb zenei paleográfiai analízis során láttunk. A zenei notáció a kifejlett kalligrafikus központi magyar hangjelzéshez képest számos különös, egyedi elemet tartalmaz: az íráskép szellős, széthúzott, mert a tágas kottaszisztémákban a notáció a vastag vonalrajz ellenére szinte elvész, ugyanakkor a vonalak tágasságával nem járt együtt a hangok/neumák méretnövekedése. A notátor igyekszik vastag vonalaival pontosan követni az esztergomi kötött formákat, tehát a notációt nem a kecses vékony tollvonások uralják, mint egykor, a 13–14. század fordulóján Esztergomban, hanem a vastag rusztikus ligatúrák, amelyek ugyanakkor élénk kontrasztot képeznek a kottaszisztémák vékony vonalaival. Mindez a 14. század végétől divatos gótikus tollvágás és írástechnika befolyására utal, amely egyelőre még nem dominál a notációban, hiszen a gótikus tollkezelés ezen kezdeti szintjén a neumákat még nem tagolja és nem nagyítja fel a notátor – szemben azzal, amit a központi magyar notáció ugyanerre a korra jellemző írásmintáinál látunk, vagy akár hasonló periférikus írásnál, pl. a Németújvárott őrzött 14. századi erdélyi antifonále neumaszerkezetei esetében (vö. Gilányi Gabriella, Mozaikok Erdély ismeretlen gregorián hagyományából. Egy Anjou-kori antifonále töredékei Güssingben. Resonemus pariter 1. Műhelytanulmányok a középkori zenetörténethez, szerk. Czagány Zsuzsa, Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézet, Budapest, 2019).
A szillabikus alapjel a töredékeken a punctum, amely kétféle lehet: szabályos rombusz alakzat, vagy – többnyire – téglalappá nyújtott jel. Nincs tehát szabványos punctum-alak, ugyanakkor a forma a korabeli Közép-Európában népszerű gotizáló hangjelzések szögletes alapneumájára emlékeztet. A jel sajátságosan, ferdén elfordítva fekszik fel a vonalakra és a vonalközökbe: sok kelet-magyarországinak és erdélyinek titulált forrásban láttuk ugyanazt az elhelyezést. A punctum speciális elhelyezése következtében az egymás alatt sorakozó ferde téglalap alakú hangok, pl. a climacusban vagy a climacust tartalmazó neumaösszetételben lapjukkal kapcsolódnak egymáshoz, illetve a kvadrát notációra emlékeztető módon elfordulnak metszésvonaluk körül: mindez szignifikáns ismérve a hagyományőrző periférikus gregorián írástípusnak a 15. században. A központi magyar gregorián íráshagyománnyal, pl. annak a pálosoknál meghonosodott, 15. századi vastag, kötött és hagyományőrző változatával mutat ugyan némi párhuzamot a kottakép (ott is vastag, kötött ligatúrák őrzik a hagyományt és sok a kottaképben a dupla pont-indítású climacus), de a pálos notációban alapjelként a kottavonalak által keresztülmetszett szabványos rombuszok jellemzők, illetve a lefelé haladó pontsorban ezek csúcsoknál való találkozása minden esetben. A pálos eredetet tehát már ez alapján is elvethetjük.
Fontos provenienciajelző, egyúttal ismét archaikus vonás a fragmentumokon szereplő notációban a vonalasan kötött neumarajz, a kötések és a neumák vízszintes részelemeinek kihangsúlyozása. A töredékek hangjelzése nem a 13–14. századi esztergomi forrásoknál látott kerekded, gördülékeny forma, hanem saját karakterű, szögletesebb, vonalasabb, robusztusabb részelemekből építkező, egyfajta sajátos stilizálásra törekvő altípus (néhány idevágó példa: Szendrei F 174, 337, 586). Némely neuma befutóvonalának rajzában felfedezhető kerekdedség és a vastag-vékony vonalak kontrasztos játéka. A hajszálvékony befutóvonalak „sallangossá” teszik az írást, a vonalak ilyen vastagítása-vékonyítása a punctumban, clivisben, climacusban, porrectusban az írás fontos karakterisztikuma.
Egyes neumákról külön is szót kell ejtenünk. A climacus felső része, „kalapja”, két összeírt, csökevényes punctumból áll (a második punctum az elsőnél is elnagyoltabb rajzú). Az alattuk következő, lapjuknál találkozó, ezért kissé jobbra dőlő szabályosabb punctumok nagyobb méretűek – az erdélyi notáció egyik fő jellegzetességeként emelhető ki a „kalapos” climacus (lásd Szendrei Janka, Középkori hangjegyírások Magyarországon, 63).
Jellegzetesnek találhatjuk a pes rajzát is, amely nem az esztergomi hajlékony „s”-forma, hanem fordított z-re emlékeztető jel, vagyis rajza nem kerekded, hanem megtört vonalú: ez a pes is a középkori Magyarország keleti írásterületére jellemző variáns. A nagyobb hangközt, pl. tercet lépő pes régiesebb, a jel két végén álló hang nem is teljes punctum: folyamatosabban csatlakozik a domináns, vastag kötővonalhoz.
A scandicus teljesen kötött forma, a vastag rajzot ugyan megtöri a notátor a középső elemnél, de igyekszik kötötten tartani a neumát a régi magyar notációs gyakorlatnak megfelelően: ez még nem a 14. század végi elemekre bomló scandicus, mint a németújvári példáknál, annál régiesebb.
A torculus rajzában a fordított z-alakú pes és egy vastag vonal egységét látjuk: a felül lévő hosszú átkötő elem után a jelet megtöri a scriptor és vastag határozott, függőleges elemet rajzol a végére: ez a függőleges lezárású torculus újabb, erdélyi töredékekhez kapcsolódó jellegzetesség a neumarendszerben. A porrectus jel általában vékony befutóvonallal indul, egy clivis és egy pes összevonásából alakul ki: talán ez a jel őrzi leginkább a korábbi kalligrafikus esztergomi notáció hajlékonyságát.
Konzervatív vonás az ún. oriscus alkalmazása, amely a zöngés mássalhangzók esetén a punctum-változata. Kerekded, arab 9-et rajzoló formája szintén a régi magyar notáció maradványa, hiszen a 15. századra jellemző metzi-német-gótikus-magyar keveréknotációból lassan kikopik.
Egyetlen ligatúrát találtunk, mely az archaikus kottaképben kivételként említhető: a C.55090-es töredéken látható pes subbipunctisnál a notátor nem csak a pest tagolja pontra és vonalas elemre, de a függőleges pontsort is jobbra dönti, éppúgy, mint a kalligrafikus esztergomi notációt felváltó korszerű metzi-német-gótikus-magyar keveréknotáció-típusban, amelyben az írásirányváltás az egyik nagy változtatás a régi rendszerhez képest. Antifonále-töredékünkön a pes subbipunctis a modern forma mellett hagyományosabb alakban is kimutatható, ez a notátor régi és új megoldások közötti hezitálását, kiforratlan, átmeneti írásmodorát tükrözi.
A zenei notáció alapján egy periférikus magyar szkriptórium munkájára gondolhatunk. Erre utal a neumarendszer konzervativizmusa, a szögletes karakterű, megtört, de kötött technikájú, rusztikus vonalvezetés. Egyes jegyek tipikusan erdélyek (pl. szögletes pes, kalapos climacus, lapjuknál találkozó, a vonalra ferdén felfekvő punctumok), amely alapján valószínűnek tűnik, hogy magyar egyházmegyés íráshagyomány keleti/erdélyi típusát őrző kódex maradványaira bukkantunk.
A fragmentumon olvasható dallamváltozatoknál – a liturgikus analízis eredményeit alátámasztva – az esztergomi gregorián hagyománnyal való nagyfokú egyezés tűnt fel. Sajnos az erdély-váradi hagyományt egyedüli fennmaradt hangjelzett kóruskönyvként képviselő Váradi („Zalka”) antifonále, mely maga is töredékes, épp e fragmentumainkon dokumentálható liturgikus részleteknél hiányos, lehetetlenné téve a dallamösszevetést. Megerősödött azonban fontos korábbi tapasztalatunk, mely szerint a Váradi antifonále dallamai Esztergomhoz képest általában az önállóságot tükröző, jelentős egyéni variánsok. A fragmentumainkon látható dallamalakok viszont szorosan kötődnek a magyar főhagyományhoz.
Gilányi Gabriella