A társtöredékek jelzetei és lelőhelyei: 1. Turócszentmárton/Martin (olim Szakolca/Skalica, ferences kolostor), Literárny archív Slovenskej národnej knižnice, MSBaFrSk 02845/02745 borítója; 2. ugyanott, MSBaFrSk 25757 borítója; 3. Gyöngyös, ferences kolostor, Ant. 674 borítója (lásd F 143); 4. Csíkszereda/Miercurea Ciuc (olim Csíksomlyó/Şumuleu Ciuc), Csíki Székely Múzeum, Cz. Fr. 10 (Sign. Inv. 1766–69) borítója.
A Fragmenta Codicum Kutatócsoport Mezey László és társai által szerkesztett katalógusa vezetett el 2013-ban a Központi Papnevelő Intézet Pálos Könyvtárába, ahol liturgikus kódextöredékek tucatjait vonhattunk zenei paleográfiai vizsgálatok alá. A leletek között egy 15. századi antifonáléból származó levél különleges magyar notációs hagyományt követő hangjelzése keltette fel a figyelmünket, jellegzetes írásmódját és kottaképét felismertük a Zenetudományi Intézet Régi Zenetörténeti Osztályon őrzött, gyöngyösi ferences könyvtárból származó archivált fekete-fehér fragmentum-fotóinak egyikén. Valószínűnek tűnt, hogy ugyanannak a kódexnek újabb darabja került elő. Később megint ehhez a kódexhez vezettek a szálak. A Csíksomlyói ferences könyvtár egykori könyvállományát őrző Csíki Székely Múzeum Muckenhaupt Erzsébet, Czagány Zsuzsa és Papp Ágnes által publikált töredékkatalógusát (Czagány Zsuzsa – Muckanhaupt Erzsébet – Papp Ágnes, Liturgikus és kottás középkori kódextöredékek a Csíksomlyói Ferences Kolostor egykori könyvtárának állományában, in A Csíki Székely Múzeum Évkönyve 2005. I. Társadalom-és Humántudományok, Csíkszereda) lapozgatva figyeltünk fel egy új töredék fotómásolatára, amely ugyanerre az antifonáléra utalt. Korábbi töredékpárunkat tehát még egy lelettel gyarapíthattuk: az anyakódexnek immár három darabja állt rendelkezésre. Ezután teljesen váratlanul, 2018 novemberében került elő két újabb, csaknem teljes fólió Szlovákiából, a martini (Turócszentmárton) Szlovák Nemzeti Könyvtár Irodalmi Archívumából.
A fellelt töredékek összetartozását a méreteken kívül a kottakép, elsőként a sorvégi őrhang, a custos érdekes rajzolata erősítette meg: az öt töredéken látható speciális forma nem dokumentálható máshonnét, bár a típus analógiái felvidéki és erdélyi (elsősorban Csíkból származó) forrásokból ismerősek. A töredékeken kék és piros kapitálisok, fekete-piros cadellák láthatók, feltűnő díszítő ornamentika nélkül. A szövegírás ún. gótikus rotunda, amely erdélyi töredékek esetében szokványos, ugyanúgy, ahogy a négy vörös vonalat húzó, rendkívül vékony rastrum is. A kulcsok formája szintén informatív: a c az esztergomi formától eltérően nem gömbölyű, két részre válik szét: egy elnyújtott rombuszt formáló felső elemre, és egy ahhoz vékonyan hozzáfűzött hosszúkás, alig visszakanyarodó alsó részre, e kulcs párhuzamait vizsgálataink a kelet-magyarországi íráshagyományban mutatták ki. Az f rajza is különbözik az esztergomi fecskefarok-formától: a vékony behúzóvonallal indított hurok alatt a notátor ugyanis vízszintesen is áthúzza a függőleges vonalat. Figyelemre méltó a c és b összeírása, a b hosszanti vonalának ferdén írása. Erdélyre utal a szillabikus alapjel, a punctum hosszúkás, a vonalakra ferdén felfekvő alakja, mely hosszú befutóvonallal – mintegy virgaként – magasabban fekvő hangot jelez. Az erdélyi notáció legfeltűnőbb elemei az íves-hurkos elemek, így provenienciameghatározó neumának tekinthető a torculus és a clivis így formált alakja. Periférikus magyar hagyomány jellegzetességének tűnik, hogy nagyobb hangközlépés esetén a clivis vízszintes eleme megrövidül, és a szár válik hangsúlyossá. A korábbi jellegzetes kerek esztergomi pes helyett, egy megtört vonalakból álló fordított „z”-alakot dokumentálhatunk: a kottaképben a töredezett elem jelenléte a forrás késői, 15. századi származásával hozható összefüggésbe. Archaikus vonás a kötött elemek túlsúlya, neumaösszetételekben is. Kifejezetten erdélyi forrásokban látható az a climacus forma, amely egy széles, ívelt vonallal, ún. fekvő virgával indítja a neumát, a „kalapos climacus” Szendrei Janka szerint is az erdélyi notáció emblematikus megoldása (Szendrei Janka, Középkori hangjegyírások Magyarországon, Műhelytanulmányok a magyar zenetörténethez IV, MTA Zenetudományi Intézet, Budapest). Még egy általánosan „erdélyi” vonás emelhető ki az írásképben: a neumaösszetételek sallangos, lendületes, horizontálisan elnyújtott kiképzése, mely az esztergomi íráshagyományra sem korábban, sem később nem jellemző. Töredékeink hangjelzése gördülékeny, spontán hatást kelt. A töredékeken látható notáció ugyanakkor mégsem egyszerű használati célú gyorsírás, hanem gondos, igényes munka, amely szándékosan törekszik esztétikus, hagyományos írásképre. Összességében a hajlékony, íves, rajzos elemeket tartalmazó, s ezzel a korabeli merev, gótikus trendektől elütő kottakép a 15. századi erdélyi notáció elkülönítésére használható attribútum, melynek egyértelmű előzményei mutathatók ki korábbi erdélyi töredékeken (lásd Gilányi Gabriella: Mozaikok Erdély ismeretlen gregorián hagyományából – Egy Anjou-kori antifonále töredékei Güssingben. Resonemus pariter. Műhelytanulmányok a középkori zenetörténethez 1. Sorozatszerkesztő: Czagány Zsuzsa. Budapest: Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Zenetudományi Intézet, Régi Zenetörténeti Osztály, 2019.
A budapesten őrzött borító karácsony oktávájának tételeit és Becket Tamás zsolozsmájából a laudes Benedictus-antifónáját (Opem nobis o Thoma) tartotta fenn, vegyesen temporale és sanctorale-tételeket. Az Esztergomban nagy tiszteletnek örvendő Becket Tamás zsolozsmája egységes a magyar forrásokban, ezt a laudes-antifónát mindenhol megtaláljuk. A karácsonyi oktáva énekanyagáról épp ellenkezőleg vélekedhetünk: tételrendje olyannyira képlékeny, hogy a magyar hagyományon belül is forrásról forrásra más válogatást mutat. Lehetetlen tehát a szűkebb provenienciát meghatározni általa.
A liturgikus tartalommal szemben a töredékekről feltáruló dallamok vizsgálata viszont egyéni variánsokra derített fényt a a magyar főhagyomány, Esztergom zenei anyagához képest, ráadásul a magyar liturgikus zenei hagyományterület perifériájának dallamaihoz viszonyítva is önálló, zenei mikrovariánsokban bővelkedő tételek jelennek meg. Pl. az Erdély-Várad tradícióját képviselő Codex Albensis neumákból kirajzolódó motívumaival nem vágnak egybe a dallamváltozatok, ahogy az érett erdély-váradi gregorián hagyományú Váradi Antifonále variánsaival sem tapasztaltunk közelebbi kapcsolatot, inkább különbségek regisztrálhatók. A dallami eltérések a töredékek által képviselt hagyomány egyediségére hívja fel a figyelmünket.
A Pálos Könyvtár kötet-előzéklapjának kézírása Tabi Mihály veszprémi kanonokot, somogyi archidiakónust nevezi meg a szóban forgó kolligátum tulajdonosaként (Ex libris Michaelis Tabij Canonici Vesprimiensis Archidiaconi Simighiensis 1652) (Facsimile 4). A címlapon is olvashatjuk Tabi Mihály nevét a Szegedi Zöld István név fölött, amelynek áthúzása azt jelzi, egy korábbi tulajdonosról van szó. A két név, Tabi Mihály és Szegedi Zöld István, nem ismeretlen a könyvtörténészek előtt. Tabi Mihályt a gyöngyösi ősnyomtatványok, antikvák kora újkori tulajdonosait számba vevő munkáiban Soltész Zoltánné gyöngyösi posszesszorként említi („A gyöngyösi ferences könyvtár ősnyomtatványainak possessorai”, Magyar Könyvszemle 109/2, 129–145, itt: 140.). A kötet tehát Gyöngyösön volt, itt került Tabi Mihályhoz, feltehetően káplántársa, Szegedi Zöld István tulajdonából. Izgalmas egybeesés, hogy a kevés hódoltságkori gyöngyösi plébános közül mindjárt kettő is a látóterünkbe kerül (lásd Molnár Antal, Mezőváros és katolicizmus. Katolikus egyház az egri püspökség hódoltsági területein a 17. században. Budapest: Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya Levéltára (METEM könyvek, 9), 2005, 35–42). A személyeket a könyv mellett összeköti az is, hogy mindketten jelentős egyházi karriert futottak be pályafutásuk későbbi szakaszában.
Tabi Mihály neve egy másik kötetben is olvasható, amelyet jelenleg a Gyöngyösi Ferences Könyvtár állományában őriznek: Petrus de Palude szentek ünnepeire szóló Sermones-kötetében 1657-es dátum mellett szerepel. Legkorábban a nevezett halálát követően kerülhetett a ferences kolostorba a könyv, sajnos ezt tisztázó adat nem maradt fenn.
Szegedi István hosszú élettartamára utaló korai dátumok szerepelnek a kolligátumban (Est Stephani Zöld Szögediensis anno 1611) és a Palude-kötet posszesszor-bejegyzésben is: Ex libris. Stephanj Zöld Szögediensis parochj tunc Szent Ersebetiensis anno 1610. A szóban forgó Szent Erzsébet egyház Szegedi Zöld István nevével összefüggésben egy tizedbevételhez kapcsolódó 1605-ös nyugtatványon is megjelenik, amelyet Szederkényi Nándor Heves vármegye történetével foglalkozó munkájában ismertet Szederkényi Nándor, Heves vármegye története III. Egervára elestétől visszavételéig. 1596‒1687. Eger: Érseki Lyceumi Nyomda, 1891, 26; Zsinka Ferenc (szerk.) (1929), Magyar Protestáns Egyháztörténeti Adattár XIII. Budapest: Magyar Protestáns Irodalmi Társaság, 53). A nyugtán a Szegedi Zöld István itt a „szenterzsébeti egyház szolgájaként” szerepel, ő az, aki „a tizedbevételekbol a debroi járásban, illetékét teljesen, a nyolczadot s a káptalani cathedraticumot parochiája s filiái, ugymint Szent-Erzsébet, Várasszó és Szent-Domonkos javára kezéhez vette sept. 1-én.” A Szent Erzsébet-egyház azonosítása azonban nem magától értetődő. Szegedi későbbi gyöngyösi működéséből kiindulva elsőre a gyöngyösi Szent Erzsébet-ispotálytemplomra gondolhatnánk, amelyet a XVII. század legelején állítottak helyre, onnantól dokumentálható működése. A dátumok elsőre nem állnak ellentmondásban, sőt, támogatják egymást. Az ispotálytemplomot a szakirodalom a betelepülő szlovák népesség katolikus hitre térítésének helyszíneként említi, de csak az 1620-as évektől kezdődően. Ám a század korai éveiben csak egyetlen tanács által kinevezett plébánosról olvashatunk, Sidnich Miklósról, a Szent Bertalan-templom Rózsafüzér oltárának mesteréről, s az ispotálytemplom saját papot később már nagy valószínűséggel nem kapott. Szegedi itt nem lehetett plébános.
A nyugtatványban említett évszám ráadásul korábbi, mint a kolligátumbeli tulajdonosi bejegyzés, 1605-ös és nem 1611-es, és a rajta olvasható Szenterzsébet két filiával szerepel. Ez bizonyítja, hogy a plébánia a Gyöngyöstől nagyjából 40 kilométerre északkeletre található Szenterzsébet (Bükkszenterzsébet) lehetett, hiszen az említett filiák, Váraszó és Szentdomonkos, itteni szomszédos falvak. A Gyöngyösi Ferences Könyvtárban a Palude prédikációgyűjteményébe írt 1610, sőt, a Pálos Könyvtár kottás pergamennel borított jezsuita kolligátumának 1611-es évszáma Szegedi Istvánt tehát még bükkszenterzsébeti plébánosként találhatta.
A két könyv nagy valószínűséggel Szegedi évtizedekkel későbbi halálakor kerülhetett új tulajdonoshoz, Tabi Mihályhoz, Szegedi egykori káplántársához. A kötetek innentől viszont bizonyosan eltávolodtak egymás közeléből. Míg Petrus de Palude beszédgyűjteménye Gyöngyösön maradt és végül a ferences kolostorba került, a poznani kiadású kolligátumot, amelyet az erdélyi antifonále egy darabjába kötöttek, feltehetően Pannonhalmára vitték: az egyik bejegyzés szerint az akkor már veszprémi kanonok Tabi Mihály 1656-ban az apátságnak adományozta.
Jó volna tudni, mikor és hol kötötték a Pálos Könyvtár kolligátumát, Szegedi, majd Tabi könyvét a XV. század erdélyi antifonále leveleibe. Csak egy támpontunk van erre nézve, az 1656-os évszám, amely terminus ante quemként jelölhető ki: a könyv pergamen borítójával ekkor került Pannonhalmára, majd onnan évszázadok múltán a budapesti szeminárium Pálos Könyvtárba. A pergamen és hordozója az 1980-as években vált szét, ekkor fejtették le nagy gondossággal a Fragmenta Codicum kutatócsoport megbízásából. Biztosan tehát nem állíthatjuk, de a jelek arra mutatnak, Gyöngyösön köthették be a kötetet valamikor 1656 előtt. Talán könyvkötésben is járatos ferences testvérek végezhették a műveletet, másképp nemigen kerülhetett volna ugyanabba az erdélyi egyházmegyés antifonále-borítóba a könyv, melynek töredéktársai mind valamiképp ferences intézményhálózathoz kapcsolható könyveken maradtak fenn. Ráadásul ezek között szerepel Tartaretus Clarissima singularisque totius philosophie című műve, amelybe a 1721-ben beírták a Conventus Gyöngyösiensis Fratrum Minorum Reformatorum SS. Salvatoris szöveget. A kódex, vagy még nagyobb valószínűséggel nem a teljes korpusz, hanem annak pergamen levelei ferencesek útján kerülhettek el Erdélyből – hogy már csak darabok lehettek, az mutatja, hogy csíksomlyói könyvre kötve is találtunk ebből az anyakódexből. Ezen a ponton meg kell állnunk a következtetésekkel: a könyvkötéssel kapcsolatos kérdések végiggondolása a jövő feladatai közé tartozik, s bizonyosan nem csak zenetörténész kompetenciája, reményeink szerint más tudományterület eredményei lendíthetik majd tovább a kutatást.
Hogy a kottás kódexlevélbe kötött Tabi-féle kötet tényleg Pannonhalmára került-e, azt a Récsey Viktor által kiadott 1658-as pannonhalmi könyvtárjegyzék megerősíteni látszik: listáján szerepel Fauntus Disputatio Theologica-ja (Récsey Viktor, A pannonhalmi Főapátság könyvtárának jegyzéke 1658-ban, Magger András Placid főapát kormánya alatt. Budapest: Neuwald, 1902, 23, 425. tétel: Disputatio. Theologica D. Petri et Romani Pontificis successoris eius in Ecclesia Christi principatu.) Persze nem zárható ki teljesen, hogy Magger Placid apát egy másik példányt is beszerzett korábban, de ez az egybeesés a fent ismertetett körülményekkel karöltve mégis inkább azt sugallja, hogy a jegyzékben szereplő tétel a két évvel korábban ajándékba kapott gyöngyösi kötet, Szegedi István és Tabi Mihály könyve lehetett.
A XVIII. század végén került a kolligátum II. József abolíciós rendelete nyomán az Egyetemi Könyvtár állományába, majd a Központi Papnevelő Intézet Pálos Könyvtárába, melyet az Egyetemi Könyvtár fölös kötetpéldányaiból töltötték fel a XIX. század elején. A kolligátum végül itt lelt tartósan otthonra, lefejtett, szakszerűen feldolgozott és tárolt középkori pergamen borítójával együtt. Hogy a pazarul kottázott antifonálelevél talán önmagában is elvezetett volna a gyöngyösi ferencesekhez, azt a kolostori könyvgyűjtemény Tartaretus-antikvája bizonyítja, amelyet ugyanebből a kódexből származó töredékbe kötöttek be. A kódexborítók egyezése nem lehet véletlen: a Pálos Könyvtár kötetének sorsa vékony szálon összefonódni látszik a ferencesekkel és a másik négy hordozókötettel: talán mind az öt – közöttük a gyöngyösi plébánosok kötete – a ferenceseknél kapott szép pergamen borítót.
Gilányi Gabriella