Eredetileg feltehetően az egész hordozókönyvet kódexlap borította; mára csupán a gerincet erősíti három apró fragmentulum. A kötet hátsó elrongyolódott előzéklapján halványan látszik a korábbi kódexlap-kötés lenyomata. A három gerinctöredék a könyvtest két, dupla bőrből készült bordája közé van ragasztva úgy, hogy a közbülső, legnagyobb darab keresztbe fekszik a gerincen, a két szélső pedig hosszanti irányban helyezkedik el rajta. A fragmentumok leragasztott oldalai nem olvashatók, a közbülső fragmentum kétoldalt lelógó szélei azonban visszahajthatók, és így a rajtuk levő tartalom is hozzáférhető.
A három töredék minden bizonnyal ugyanabból a kódexből származik, azonban csak kettőn maradt fenn kotta. A harmadik, sem szöveget, sem kottát nem tartalmazó csíkot feltehetően az eredeti fólió széléből vágták ki. A rekonstruálható tartalom alapján a fragmentumok nagy valószínűséggel egyazon kódexlap részei voltak. A legnagyobb, a gerinc közepén keresztbe ragasztott töredék látható oldalán a Vízkereszt nyolcada utáni első vasárnappal kezdődő évközi idő (tempus per annum) hétfői matutínumának olvasmánya, az utána következő Benedicam Domino in omni tempore responzórium, valamint az ehhez tartozó verzus eleje maradt fönn, ez utóbbiból csak a kottasor eleje látszik az 5. tónusú responzórium-verzus jellegzetes dallami indításával. A másik, ragasztott oldal kétoldalt lelógó részein az évközi vasárnapok kis hóráiból ismerhető föl egy-egy énektétel: a szexta rövid responzóriuma (In aeternum), illetve a nóna himnusza (Rerum Deus tenax). Sőt, a himnuszt követő Te semper idem esse antifóna is biztonsággal azonosítható a töredék legalsó sorában látható kottasor alapján. Mindebből következik, hogy a töredék ragasztott oldala az eredeti kódexlap rektója, a látható oldala pedig a verzója. A második, a gerinc szélére ragasztott töredéken a Quam magna multitudo responzórium Perfecisti eis verzusának eleje látszik. Az is látszik, hogy itt volt a lap alja, azaz a tétel bizonyára a verzón folytatódott. A responzóriumot a magyarországi zsolozsmaforrások többsége ugyancsak a vízkereszt oktávája utáni évközi idő hétfői matutínumában írja elő, ugyanannak a responzóriumsorozatnak a részeként, amelyikbe a másik fragmentulumon megőrződött Benedicam Domino is tartozott. (Kovács Andrea, Corpus Antiphonalium Officii – Ecclesiarum Centralis Europae VII/A Transylvania – Várad, MTA Zenetudományi Intézet – Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Egyházzenei Kutatócsoport, Budapest, 2010, 112-113) A tételek megállapodott rendjében a Benedicam Domino a Quam magna után következett, ami azt jelenti, hogy esetünkben a Quam magna responzóriumot fenntartó kisebb töredék (Fr.1) az eredeti kódexlapon megelőzte a másikat (Fr.2).
A csíkszeredai fragmentum-együttes testvértöredéke a Román Állami Levéltár Kolozsvári Fióklevéltárában található: az 1588-1589-es évek hivatalos iratait, jegyzőkönyveit összefogó VI/4 jelzetű kötet borítójául szolgál (rendszerünkben F 1253). A töredéket, több más, a levéltár 16-17. századi kolozsvári és besztercei protokollumait borító középkori kottás kódextöredékkel együtt a Digitális Zenei Fragmentológia Kutatócsoport fedezte föl 2024 májusában, a levéltár munkatársa, Flóra Ágnes segítségével. A csíkszeredai és a kolozsvári töredék összetartozását elsősorban kottaírásuk alapján vehetjük csaknem biztosra. E „vonalas-szálkás” zenei írás az esztergomi notáció erdélyi változatai közé tartozik, pontosabb meghatározása és forrásadatolása a jövő kutatásának feladata. A töredékek egykori anyakódexe egy erdélyi, a 14. század elején másolt breviarium notatum lehetett. A kolozsvári levéltári töredékre alapozva óvatosan azt is feltehetjük, hogy a breviárium valamelyik kolozsvári egyház zsolozsmakódexe volt. A hivatali adminisztráció különböző szintjein készülő, különböző típusú iratokat ugyanis rendezésük során gyakran kötötték olyan középkori szertartáskönyvek pergamenlapjaiba, amelyek „kéznél voltak”, azaz a helyi egyházak rég nem használt kódexei közül kerültek ki. Az összetartozásnak nem mond ellent a csíkszeredai testvérfragmentum, amely John Dury (Johannes Duraeus) Confutatio responsionis Guilliami Whitakeri ad Rationes decem 1585-ben Ingolstadtban nyomtatott munkája kötését erősíti. A címlap alján olvasható bejegyzés szerint ugyanis a kötet a kolozsvári jezsuita kollégium tulajdonába tartozott. Bár a bejegyzéshez nem tartozik évszám, feltételezhetjük, hogy a 16. század végéről, vagy a 17. század elejéről származik. Köztudott, hogy a jezsuiták Báthori István fejedelem kezdeményezésére 1579-ben költözhettek be az egykori kolozsmonostori konvent épületébe, egy évvel később pedig a kolozsvári Farkas utcai ferences kolostor épületeit is birtokukba vehették. A kollégium megszervezésével együtt került sor a könyvtárépítésre. Az első könyvek Krakkóból és Németországból érkeztek Kolozsvárra, amint arról a házfőnök generálisának írt jelentésében beszámolt. Az alapítást követő években a könyvtár elsősorban a Rómából Kolozsvárra helyezett Szántó (Arator) István tevékenységének köszönhetően bővült. Bár nem zárható ki, hogy ekkor szerezték be, még bekötetlenül, a skót jezsuita hitvitázó John Dury frissen (1585-ben) megjelent kötetét is, valószínűbb azonban, hogy erre később, a jezsuiták kitiltását, majd visszafogadását követően az 1590-es évek második felében, illetve a századfordulón került sor. 1592-ben ugyanis Erdély az osztrák rendtartomány része lett, s ettől kezdve a kolozsvári kollégium nagyobb számban vásárolt Németországban megjelent könyveket, mint korábban. Feltételezésünket megerősítik Jakó Klára kutatási eredményei is, aki a kolozsvári jezsuita kollégium könyvtárának történetét végigkövetve, a könyvtár szétszóródott köteteit felkutatva, azok possessorbejegyzései alapján rekonstruálta a könyvtár egykori (1604 előtti) állományát. (Jakó Klára, Az első kolozsvári egyetemi könyvtár története és állományának rekonstrukciója 1579-1604. Erdélyi Könyvesházak I. Adattár XVI-XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez 16/1, szerk. Keserű Bálint, Szeged, 1991.) A könyvtár Jakó által összeállított katalógusában Duraeus munkája a 159. számon szerepel. A könyvünkön is megjelenő, évszám nélküli „Collegii Claudiopolitani Societatis Jesu” bejegyzés Jakó szerint a századforduló idején, 1598 és 1603 között beszerzett könyvekre jellemző (Jakó, 35). Ebben az időszakban kerülhetett tehát Johannes Duraeus kötete a kolozsvári jezsuita kollégium könyvtárába, s kaphatta meg, immár új őrzőhelyén, a helyi kódex lapjából készített borítóját.
A könyv további sorsára csupán feltételezések alapján következtethetünk. Valószínűleg azok között a kötetek közt volt, amelyeket Giovanni Argenti rektor, a rend erdélyi viceprovinciálisa, a jezsuiták Farkas utcai kollégiumának 1603-as lerombolását, majd a rend 1606-os újbóli kitiltását követően, még távozása előtt szétosztott a székelyföldi papok és hívek között. Jakó Klára szerint ezzel magyarázható, hogy „a Székelyföldön ma is egészen váratlan helyeken, főként azonban a katolikus egyházközségeknél, felbukkanhatnak kolozsvári jezsuita provenienciájú kötetek.” (Jakó, 30) Lehetséges, hogy a possessori bejegyzéssel a címlapon megjelenő Jelenszki István (Stephanus Jelenszki) is a megajándékozottak között volt. Hogy valóban ő volt-e a könyv második tulajdonosa, s hogy mennyi ideig volt a tulajdonában a kolozsvári jezsuita kollégium egykori kötete, nem tudjuk, az azonban – a címlapon olvasható harmadik possessorbejegyzésből következően – biztos, hogy a könyv 1664-ben a csíksomlyói ferences konvent könyvtárába került.
Czagány Zsuzsa