A Zenetudományi Intézet könyvtárának kódextöredéke szakadozott szélű, lyukas pergamen levéldarab, amelynek két jelentősebb szétválását utólag varrással korrigálták. A hártya üres részein a töredék koránál jóval későbbi halvány széljegyzet sejlik fel, de gyűrődés miatt lehetetlen ennek elolvasása: csak a „Thomas” keresztnév betűzhető ki a rektón és a verzón egyaránt. A fragmentum körülbelül fél fóliónyi. A levél felső része maradt meg, az első kottasor fölött már nincs szövegsor – ezt a visszahajló üres pergamenrészek jelzik –, vagyis az eredeti fólión is az első sorról lehetett szó.
A töredék egy antifonáléhoz tartozott egykor: hét szöveg- és kottasort tartalmaz. A tinta elhalványulása miatt az alsó szövegsorra csak következtetni lehet. Négy vakvonalat karcoltak elő a dallamokhoz, az f-vonalat, amelyet a sor elején kulcs jelöli ki, vörös tintával írták át. A c-hangot jelölő, színezett vonal mára jórészt kikopott, de még olykor felismerhető a guidói sárga tintaszín, s a sor elején meg is jelenik a c-kulcs. Dupla kulcsrakás nincs, s a dallam által bejárt területtől függ, melyik kulcsot írják ki. Az énekszövegek számára külön vonalat karcoltak, és a sorok szélén is dupla, meglehetően tágas karcolt keretvonal látható, ezen átszalad az utólagos vörös f-kiemelés, messze a margón túlra. A sorok végén (a külső keretvonalon) különleges alakú, arab 2-est formázó custos jelöli a következő sor első hangjának helyét. Az őrhangot mindig kiírja a notátor, kivéve, ha a következő sor új tétellel indul. A kottavonalazás módja, a kulcsrakás és vonalszínezés, valamint a custos formája egy olyan egyházra utal, ahol Arezzói Guido reform-kottáját használták fel a liturgikus zenei kódexek leírásához. Ez önmagában is leszűkíti a provenienciaként szóba jöhető egyházak körét. A lejegyzés módjából inkább gondolnánk kisebb rangú, plébániai használatra, mint jelentős egyházra, már csak azért is, mert a kottázás lendületes, használati jellegű.
A töredéket a 13. század első felére datáljuk, noha a kottavonalazás módja korábbi időpontot is megengedne. A datálást elsősorban az önálló hang esetenként feltűnően fejlett, kvadrát formájára alapozzuk. A 13. századra utal a lombard iniciálék kialakítása és annak párhuzamai is: a vörös betűket kék tollrajz díszíti – a színezésnek és a tollrajzoknak az alábbiakban még lesz jelentősége. A karácsonyi vigília matutínumának responzóriumsorozatát felül kékkel kitöltött keretbe belefoglalt kapitális indította, ennek csak egy kis felső darabkáját tartotta fenn a töredék.
Az írásmód, mint már jeleztük korábban, a téglalap-alakú hangformálásra törekszik, amely például a pesnél egészen korszerű alakzat formájában valósul meg. Ez a korszerűség azonban nem érvényesül minden neumarajznál. Maga az önálló szillabikus alapjel is archaikusan kétféle: a kvadrát hangfejű virgán kívül csepp alakú punctumok is láthatók. Hogy éppen melyik szerepel, azt a dallamvonal előrehaladása szabja meg. Magasabb vagy kiemelt hang esetében következetesen virga, mélyebb hangnál és a recitáción belül punctum szerepel ugyanolyan módon, mint a francia és német neumanotációkban. Egyéb írásjelek sem a homogén kvadrát rendszerre, hanem helybéli írásgyakorlatra utalnak, ezek alapján a kvadrát notációk elterjedése előtti, átmeneti, helyspecifikus notációnak minősítenénk a kottát. Ezt a koraiságot támasztja alá a ferde befutóvonallal indított clivis, melynek első hangelemét nyomaték, azaz vastagítás jelzi, míg a vékony vonallal kötődő második hang már a jól artikulált kvadrát forma. A climacus is ferde befutóvonallal nyit, alatta cseppszerű punctumok sorakoznak a függőleges irányhoz közelítően. A scandicus három nagyvonalúan formált, szögletes hangból áll, amit vékony kötővonal egyesít. A torculus és porrectus középső hangjai csökevényesek. Ez utóbbiak sem homogén kvadrátnotációra utalnak, jóllehet innen elegendő lehetett egyetlen lépcsőfok, hogy a kottaírás végül a kvadrátosodás útjára lépjen.
A kvadrát notáció termőterületét a szakirodalom francia földön találta meg. Itt a vonalrendszerre olyan neumákat adaptáltak, amelyekben a hangfejek egyből szögletes formát öltenek, s a hangokat a neumákban vékony kötővonalakkal tartották egyben. Az önálló hangok nagyon hamar – már a 12. századtól – mértanilag is egységessé váltak. A töredéken a vonalazás és a custos, valamint a kvadrát hangfejek alapján legelőször francia notációra gondoltunk, burgundi vagy ciszterci rendi eredettel, hiszen e kottavonalazásnak elsősorban ott találhatók meg az analógiái a 12–13. században. A liturgikus elemzés és a dallami összevetés eredményei alapján azonban ezt a szálat el kellett vetnünk. Nem csak az újabb érvek, hanem a notációvizsgálat részletei sem mutattak azonos irányba: a scandicus és a climacus rajzolata nem illett a képbe: ebben a korban már nem a töredéken látható, kötött hangok technikáján alapuló formákat alkalmazták például a scandicus esetében a ciszteci rendben vagy Burgundiában. A töredéken ráadásul a vakvonal + színezett vonalas lejegyzés régiesnek hat: a francia források ilyen fejlettségű kottánál általában négy meghúzott vonalra írták rá dallamaikat, így ott a négy vonal datálási markernek is tekinthető.
A másik út, amelyen elindulhattunk, Itáliába vezetett, elsősorban annak északi területére, ahol kisebb liturgikus hagyományok színes sokaságával lehetett számolni a vonalrendszer bevezetését követő két évszázadban. A beneventán notáció északon általában már kevésbé érvényesült, inkább különféle precíz hangjelölő szisztémák éltek egymás mellett az akcentusneumák helyett. Az észak-itáliai egyházak közül sok helyütt írtak a töredéken látható kottaíráshoz hasonlóval, szinte városonként különböző kottavariánssal. Emiatt a pontos meghatározás nem egyszerű, ráadásul az itáliai összehasonlító forrásokhoz még ma is nehéz hozzájutni.
A töredéken látható különleges neumák mögött mégis tapintható a déli beneventán notáció hatása, s ez megmagyarázza, hogy a scandicus miért vékony vonalakkal kötött, s értelmet nyer a climacus függőlegeshez közeli pontsorú rajza is. Nem tagadható le Bologna befolyása sem, amelynek climacusai ugyanezen kialakításúak (ti. a vékony befutóvonalas kezdő hangot majdnem függőleges hangsorozat követi), s ez szintén észak-itáliai területre irányítja a figyelmet. Egy olyan helybéli egyházra, amely viszonylag közel esett Bolognához.
Az 1270-es évek végén Itália egyházai Róma vezetésével és erős ferences hatásra áttértek a kvadrát notációra III. Miklós pápa rendelete nyomán, aki új „forma notularum”-ot kívánt meg. Ez átformálta a 13. századi Itália korábban változatos notációs térképét. A töredékre írt kotta azonban még nem ezt az egységes kvadrát notációtípust képviseli, 1277–1280 tehát terminus ante quemként használható a datálás során. A kottavonalazás „guidói”, amely összhangban áll az itáliai egyházak 11–13. századi gyakorlatával (vörös f-vonal és a sárga c-vonal együttese és a kulcs kirakása). A custos is az Itáliában gyakorta alkalmazott különleges formaváltozat. Az itáliai eredetet erősíti meg végül a fragmentum fokozottan kerekded gothico-rotunda betűírása.
Összehasonlító vizsgálataink során számos itáliai kottaképet tekintettünk át, és szerencsére közelebbi analógiára is bukkantunk. A leghasonlóbb lejegyzést egy 12. század elejéről való velencei graduále kínálta (Roma, Biblioteca Apostolica Vaticana, Rossi 231, online: https://digi.vatlib.it/view/MSS_Ross.231). Szinte minden egybevágott: a kvadrát-cseppformájú kettős alapjel, a fent bemutatott különleges pesforma, scandicus és climacus, a custos, a c és f kulcsok azonos rajza, a keretvonal szélessége. A velencei kotta- és szövegírás a töredéken látható forma előzményének tűnik. Egy velencei egyház kottaírásáról és kódextöredékéről lehet vajon szó?
Nem válaszolhatunk határozott igennel a kérdésre. A notáció vizsgálata önmagában ugyanis nem elégséges a töredék eredetének pontos meghatározásához, még akkor sem, hogyha megfelelő irányba tereli a gondolkodást. A vizsgálatnak ezen pontján át kellett térnünk a liturgikus tartalom elemzésére.
A töredék rektója ádvent negyedik hetének O-antifónáit közli, nem csak a szokásos hetet, hanem három számfölötti éneket is:
ant. [O Gabriel nuntius caelorum qui ianuis clausis ad me intrasti et verbum nuntiasti concipies et] paries Emma[nuel] vocabitur. Goia Seuouae
ant. [O rex] pacifice tu ante saecula nate per auream egredere portam redemptos tuos visita et eos illuc revoca u[nde] ruerunt per culpam. Goia Seuouae
ant. O Ierusalem civitas Dei summi leva in circuitu oculo[s tuos et vide Dom]inum Deum tuum quia [iam veniet solvere te a vinculis.]
A verzón karácsony vigíliájának énekei olvashatók, az invitatóriumválasztás (Hodie scietis) ezt első pillanatra egyértelművé teszi. A töredék tetején látható első énektétel hiányos, a rektó levágott alsó részén kezdődhetett el. A fennmaradt énekszöveg nagyrészt doxológia (Gloria patri…), amely a vesperás responzórium prolixum tételére utal (responzórium + verzus + Gloria). A Gloria előtti és mögötti repetendák (Descen-, Desi-) azt jelölik, mely szótagokon kell majd visszakapcsolódni a responzórium főrészhez ismétléskor. A töredéken a verzus vége jól olvasható: [ma-]nifeste veniet. Ebből azonosítható az Ex Sion species verzus, amely a De illa occulta responzórium főrészhez tartozik. A két repetenda a bizonyítéka, hogy valóban erről a nagy responzóriumról van szó a vesperásban, amely a napi matutínum végéről megelőlegezett tétel:
De illa occulta habitatione sua egressus est filius dei descendit visitare et consolari omnes qui eum de toto corde desiderabant
A Hodie scietis invitatórium és a hozzá kapcsolódó 94. zsoltárkezdet (Venite) után egy P-vel kezdődő ének következik, amelynek eleje elmosódott. A folytatásból azonban egyértelműen kiderül, hogy a Propter Sion non tacebo antifónát írták itt ki teljes terjedelmében, kottával. E tétel általában korábban, az utolsó hét valamelyik hétköznapján hangzott el, pozíciója képlékeny a különböző hagyományokban. Hiánytalan kiírása a töredéken arra utal, hogy ez volt az első lejegyzése az anyakódexben. Általában elmondhatjuk, hogy a karácsonyi vigília tételösszeállításából a töredék hovatartozását illetően csak óvatos következtetéseket vonhatunk le, hiszen a zsolozsma ezen szakaszát jórészt másutt meglévő vándortételekkel töltötték föl. Az esetleges tételkészletbeli különbségek mellett számolnunk kell az egyes források eltérő szerkesztési gyakorlatával is. Ily módon sem egyes tételek megléte, sem hiánya nem tanúskodik egyértelműen adott hagyományhoz tartozás mellett vagy ellen.
A töredék utolsó tétele csak néhány hangból, egy sor végére kiírt R. rubrikából és egy miniatúra tetejéből rekonstruálható. A vigília emblematikus első nagy propriumtétele a matutínum első responzóriuma, a Sanctificamini hodie: töredékünk anyakódexe ezt általános szokás szerint díszes nagybetűvel tünteti ki.
A dallamok elemzésével lehetne lezárni a vizsgálatot, de ez csak részlegesen sikerült. Úgy tűnik, a töredéken látható dallamalakok a diaton dialektusterülethez sorolandók, mint az olasz rítusok forrásainak jó része (többek között a velenceiek), kivéve az Alpokon túli hatásokat erőteljesebben befogadó Aquileiát, ahol inkább pentaton dallamfordulatok dominálnak. Ugyanakkor a patriarchátus cividalei forráscsoportja jellegében olaszosabb: az ide tartozó kódexek ugyanazt a dallamot általában diaton változatban közlik. Töredékünkön is ez a változat maradt fönn.
A dallamrészek azonban jelentős eltéréseket mutatnak Aquielia és Cividale forrásaihoz képest. Velencei antifonálékat sajnos nem tudtunk bevonni vizsgálatunkba, mivel nagyrészt magántulajdonban vannak. Csak liturgikus tartalmuk ismert Giulio Cattin közreadásából (lásd Giulio Cattin, Musica e liturgia a San Marco. Venezia: Fondazione Levi, 1992). Ennek alapján kijelenthetjük, hogy a töredéken fönnmaradt tételsorrend alapvetően egyezik a Cattin által jegyzékbe foglalt forrásokéval.
Vizsgálatunkat kiegészíthetjük a töredék betűdíszítéséből levont következtetésekkel. Bár egy alapos művészettörténeti elemzés meghaladja kompetenciánkat, feltűnő, hogy a betűdíszítések vörös és kék tintával készültek, s mind e színhasználatot, mind a figurális megoldásokat tekintve rendkívül hasonlóak az aquileiai székesegyház 13. századi antifonáléjának kiállításához (Antiphonale aquileiense, Gorizia, Biblioteca del Seminario Teologico Centrale A).
Összefogalóan kijelenthetjük, hogy a Zenetudományi Intézet töredéke nagy valószínűséggel egy észak-itálai egyház 13. század első felére datálható antifonáléjának része. Hogy velencei egyház áll-e a háttérben, esetleg más helyszín, azt további tartalmi-zenei összehasonlító vizsgálatok döntik majd el.
Gilányi Gabriella