A hordozókézirat a gróf Teleki család gernyeszegi könyvtárából származik. Giovanni Battista da Monte (1498–1551) medicinai tárgyú szemléltető táblázatait, ábráit tartalmazza, amelyekben a 16. századi páduai orvos ókori elődje, Galénosz tanítását kívánta összefoglalni, elsősorban annak 170 körül didaktikus céllal készült Ars parva c. munkáját vizuálisan átláthatóvá tenni. A munka 1546-ban jelent meg először Velencében, és hamarosan nagy népszerűségre tett szert az orvostanhallgatók körében. A Mikó Kollégiumban őrzött példány a könyv kéziratos másolata.
A hordozókéziratot borító 15. századi antifonáletöredék leírását lásd: F 1281.
E borítóként szolgáló töredék kettészakadása következtében váltak láthatóvá azok a keskeny pergamencsíkok, amelyek egy másik kódexből, egy 14. századi graduáléból származnak. Az öt, a hordozó gerincén keresztbe ragasztott fragmentulumból négy őriz szöveges és zenei tartalmat. A csíkokat a hordozókézirat irányában fölülről lefelé jelöljük az ábécé kisbetűivel: a, b, c, d, e. Az a-val jelölt csík üres.
A tartalmi vizsgálat igazolta, hogy mind a négy kottás fragmentulum Szent Márton Sacerdotem Christi Martinum szekvenciájának kivágatait tartalmazza. A négy töredék (e, d, b, c sorrendben) csaknem pontosan összeilleszthető: az elvágott szöveg- és kottasorok kiegészítik egymást. A fennmaradt tartalomból és a sorok rövidségéből az is kikövetkeztethető, hogy a graduálét két oszlopban szerkesztették. Az eredeti sorrendben utolsó c fragmentulumon felbukkanó rubrikázott evangélium-incipit (Sint lumbi vestri) arra utal, hogy az anyakódexben a szekvencionále nem külön tartalmi egységként szerepelt, ahogy azt a közép-európai kódexek többségében látjuk, hanem arra, hogy a szekvenciák a miseciklusokon belül, azokba beosztva (az alleluja és az evangélium között) kaptak helyet. Az összehasonlító európai források közül ezt a szerkesztésmódot találjuk többek között a roueni székesegyház 13. századi graduáléjában (Paris, Bibliothèque nationale de France, Ms. Lat. 904, online: https://gallica.bnf.fr/ark:/12148/btv1b84324657).
Az anyakódex, a 14. századi graduále eredetéről egyelőre csak óvatosan nyilatkozhatunk. A német elemek túlsúlyáról tanúskodó rajnai típusú kottaírás, valamint a díszítés (az egy vörös-fekete kadella) alapján ugyan nem tartjuk kizártnak a kódex erdélyi-szász eredetét, de az is elképzelhető, hogy provenienciáját a nyugat-német térségben kell keresnünk.
Czagány Zsuzsa